A legőszintébb vallomás
Nem tudom…
Folyton csak;
A falat bámulom;
Sóhajtozom.
Nem tudom…
Elképzelni azt,
Hogy valóban másé légy,
S ne pedig az enyém;
A csillagokra nézek fel,
S szólok, „miért?”
Csak ezt,
Kérdem én.
De úgy hiszem…
Oka van;
Annak, hogy szenvedem;
Mikor leszel már megint újra én velem?
De úgy hiszem…
Van egy hely,
Ahol bennünket végül,
Eggyé írtak;
Tudom már mi a harc,
Amit egyetlen egy,
Szépséges, csodáért,
Vívtak.
Fáj…
A gondolat;
Hogy egy életre;
Bennem maradtál.
Fáj…
Szüntelen,
Hogy egyszer csak örökké,
Az övé leszel;
Én az után is,
Ugyan úgy csodállak,
Bármit is,
Teszel.
Hihetetlen…
Nekem számomra;
A kerek és egész;
Életem.
Hihetetlen…
Eszem tiltani próbálja,
A tilthatatlan,
Magát;
Csak egy valamit tiltja,
Hogy szeresselek,
Ő adta életünk,
Magját.
Gyötrelem…
Amely nyom,
Ölni akar;
S ezért él bennem a félelem.
Gyötrelem…
Töri lelkemet,
Apró pici,
Darabokra;
Még ott van,
Az a favágó,
Aki a tűzi fát,
Hasogatja.
Akarat…
Kitörni kész;
Belőlem mert;
Megszerezni akarlak.
Akarat…
Mert még,
Nem mondtam le,
Rólad;
A legőszintébb,
Vallomásom,
Talán ez,
De megszerezni akarlak.
2013.05.05.