Tavaszok mennek

Tavaszok mennek

Átfonlak esendő gyönyörűség.
Áradj bennem széjjel
a valóság kemény fekhelyén.
Szerelem saruját már levetettem,
szélárnyékban az éden mélyén.
Túl nagy ott a csend, az idő
álarcot festett könnyeimre.
Tavaszok jönnek, mennek, a nyár
milliárd szilánkja nyomomban ég,
és lett puha ködbe rejtett emlék.
Szerelmes csillagok nevetnek
szemem zárt ablakán,
vajon mit akarhat tőlem
nappali éjszakán…

“Tavaszok mennek” bejegyzéshez 15 hozzászólás

  1. Nagyon szép, mintha az éden mélyéről figyelnéd a történéseket, kívülállóként. De "túl nagy ott a csend"- igazán kifejező, gyönyörű sorok ismét Tőled! (f) 🙂

  2. Csodás líra megint tőled, örömmel olvaslak. Kinyitsz egy ablakot a világra, elenktarod a szépségeket egy pillanatra es elvakitasz…csak gondolkozzunk utana mit is lattunk. a gondolatokkal szintén ugy …megmutatsz egy "irányt" és döntse el az olvasó hogyan fejezned be…Gratulálok, kedves Ica szeretettel:b:)

  3. Kedves Ilona!
    Nagyon szép,hihető versedből árad a szeretet a "csillagod" felé.
    Sajnos már én is a "Csillagommal" beszélgetek.Hallom a válaszát is.
    Az ilyen beszélgetést,csak azok tudják akiknek a szívében igaz szeretet él.
    Szeretettel:Kövesdi Teri

Szólj hozzá!