A reggel varázsa

A reggel varázsa

Mint varázslat fátyla,
gomolygott a pára.
Mint holt lelkek szelleme,
úgy ült a tájra.

Néztem a tájat, a
buja növényzetet,
és tekintetem, egy
növényt követett.

Először egyet, majd
százat és százat.
Csodálkozva néztem,
növény, vagy varázslat?

Két növény átszőve,
körkörös irányban,
s mint millió gyöngyszem,
csillog rajt a pára.

Néztem és csodáltam!

Hisz ez nem növény.
S nem is varázslat.
A pók szőtte körbe,
a két növény szárat.

Majd ráült a pára,
az éj leple alatt,
s mint millió gyöngyszem
csillog, ahogy a kör,
iránya haladt.

Ezt csókolta a
kelő Nap sugára,
s ez hozott varázslatot,
az ébredő tájra.

Majd kitisztult minden,
csillogott a táj.
Életre kelt újra,
minden fű, fa, virág.

Kibontva szirmukat,
köszöntik a Napot,
megköszönve néki,
az éji harmatot.
Elgondolkoztam… mily
okos a pici pók!
Körbe, körbe jár, mint
a Nap után, a Hold.

Ismétli önmagát,
míg az idő halad,
a Világmindenség,
örökké fennmarad!

Órára sok óra,
majd évekre sok év,
míg felváltja egymást,
millió nemzedék.

Betöltik a Földet,
virágok, emberek,
s az időtlen idő,
meg tovább szendereg.

Nincs kezdet és nincs soha vég.
Így marad fenn örökké a,

VILÁGMINDENSÉG