Hópelyhek

Reggel, ha kinézek az ablakon,
a szűz hótakarón nincs semmi nyom.
Milyen gyönyörűen, vakítóan virít,
csak a piros galagonya látszik egy kicsit.

Csodás, s még tehetem, bámulom,
mert nemsokára ott lesz a keréknyom.
Szeretem, ha nagy pelyhekben hull a hó,
kimegyek a tiszta levegő is nagyon jó.

Szeretem megfogni, puha és biztató,
szeretem, ha lábam alatt ropog a hó,
az erdőben sétálni, az ágakat megrázni,
hanyatt feküdni, és angyallal repülni.

Havat görgetni, és hóembert építeni,
s a répát utoljára az orrának feltenni.
Hógolyózni és hó csatákat vívni,
le-föl rohanni ,és esni –kelni.

Hatalmas dombokról szánkóval lejönni,
s a gyerekekkel együtt sikítani.
Az ereszen a vastag jégcsapok,
mint ezer kard, csillog-villog!

Mikor egy kicsit is ki süt a nap, és olvad,
a cseppeket olyan nehezen engedi el a jégcsap.
A könnyű, fehér hópelyhek,
az ágakat hajlítják meg.

Hiába is tűnik könnyűnek,
a hó pusztító is lehet.
Halálos sebeket adó,
hisz az ereje, fagyasztó!

Kimerültünk, sötétedik,
elég a játékból,
holnap újra esik,
és kinn maradunk, estig.

Fázva, vizesen, kifagyva,
bemegyünk a jó meleg lakásba.
A nagy hópelyhek újra szépen hullnak,
és mindent fehér paplannal betakarnak.