Magány

Magány

Zaklatott, sürgetett az idő,
cserben hagytam a legszebb perceket.
Csodálkozó csend lett, hozzám lépett
a magány nesztelen, észre se vettem.
Egyedül lépkedtem az üres utcán.
Fényévnyi volt az út, vonat sem indult.
A peronon elejtettem lelkemet,
mint egy telesírt zsebkendőt.
Nincs hová mennem, rozsdásak a sínek,
Tovább integetek, nem tudom kinek.

“Magány” bejegyzéshez 20 hozzászólás

  1. Drága Ica!

    Tömör, de, sokatmondó versedet örömmel olvastam.
    Valós érzelmi töltésű, pazar szépségű lelkivilágról vall.
    Gratulálok!(f)

    Szeretettel: Ági(l)

  2. Kedves Erzsikém!

    Nem vagyok magányos, de vannak ilyen hosszabb, rövidebb pillanatok.:) azt hiszem mindenkinél előfordulnak ezek a percek…vagy nem…az a jobbik eset.
    Örülök, hogy olvastál, köszönöm. Üdv. Ica

Szólj hozzá!