Gondolatok, március idusán…

Tavasz volt, gyönyörű, telve reménnyel.
Kardhüvelyeken bóklászott a Nap,
csókos-ajkú lányoknak, szerelmes legénykék
ígérték; Meglásd, visszajövök maholnap…
Csokrétát kötöttek illatos virágból
kiélezett szuronyok hegyére,
s ivott másnap kelletlenül a föld;
csak folyt, csak folyt rá az emberek vére…
Apák, gyermekek, szeretni vágyó lelkek
halni mentek, halni mertek…
Leráztak láncokat, lelkekről béklyót,
az elfedett Napról átok sötétet,
csúfos rab igát feledtek. Mert
az unokáiknak tehetnek még jót,
lehetnek még jók…

Kinyílhat majd fénnyel
az értelem, kordában tartva pártütő éneket…
testvér-testvérré válhat, könnyítve nehéz életet
összefeszülnek daccal a vállak.
Szemekben tűzzel szenvedély, megvívni a jövőt, éveket…
Acél-idegekkel hevülnek a bátrak
s a könnyek gyengesége sem ;vétkes erény;,
ha sarjadni látnád a jövőt, és benne szépnek magad.
Ne szégyellj sírni! Ők bátrak voltak, mert mertek…
Nem tudták, hogy történelmet fognak egyszer írni.