Hibák
Elveszett az út, amin jártam,
amerre nézek, csak pusztaság –
száraz-virágok, feldúlt tanyák,
kóró és gyökér áll szilárdan.
Vihar sem kavar szürke penészt,
mely ráhízott e nyüves tájra… –
bizonytalan lét…nehéz málha;
letenném súlyod, mert felemészt.
Ez nem én vagyok, valaki más;
szólj már nekem…jöjjek vissza –
kiálts hangosan, hogy felnyissa
szavad a szemem, mi bűncsipás
…mióta minden utam „hibás”.
(2015. június 28.)
Icum drága!
Éppen jelen vagyok. 🙂 Köszönöm szépen az olvasást, véleményt. Természetesen sokat (nagyon sokat!) számít a szavad, szerintem ezt tudod. Mindazonáltal…az "utam" hibás. Remélem nem haragszol, ha nem részletezem. Sajnos kényszerpályán mozgok, s előfordul olyan, hogy az ember tehetetlen. Régebben én sem írtam volna alá efféle "paksamétát", de…akadnak helyzetek, miket el sem bírnánk képzelni…amíg nem leszünk/vagyunk benne. Örülök, ha szívesen jöttél, mindig szeretettel fogadlak. 🙂 Éva
Drága Évám!
Annyira elérnek hozzám a gondolataid!
Azt gondolom, nem az utad hibás, hanem nagyot fordult ez az egész világ!
Ha számít az én szerény véleményem itt még: nagyon tetszett, s szívből gratulálok!
Ölellek: Icu