Költői pálya

Költői pálya

Mily szép pályára szánt a sors kereke,
Melyet még nem is köszöntem;
De szép múzsámnak, s magányomnak,
Ezt megtehetem.
Olykor nehéz pálya ez,
Bár az út, onnan fentről egyenesnek tűnik;
Sokan vannak úgy vele, hogy nem értik,
Vagy nem értik, miért is űzik.
Tiszta szívvel kell művelni,
Hisz mégis csak szavaim forgatom;
Mindig velem vannak a betűim,
Mikor az orrom lógatom.
Esőben és hóban is velem van,
Rajta nem fog ki az izzó pokol;
Isten hozott egy szebb világban,
Ha egy igaz művésztől olvasol.

Tulajdonképpen nehéz,
S tán nekem még soha nem sikerült jól;
De volt már pár személy,
Ki azóta is előttem hajol.
Helyettetek is szólok,
Kiknek soha nem volt költői vénája;
S azok helyett is,
Kiknek nem volt sem igaz szerelme, vagy éppen barátja.
S ezért nehéz forgatni a szavakat,
Mint a jó vitézek a kardot;
De amikor nem tör rád az ihlet,
Érzed magadban a bajt ott.
Mindig kell valami,
Ami kezet nyújt a szürke hétköznapokon;
Mindennap újjászületem, majd meghalok,
Csak azért, mert másért dolgozom.

Ez a vágóhíd,
Egyszer már írtam róla, tudom;
De azóta sajnos kinőttem már,
A koptatott padom.
Nem születtem gazdagnak,
Bár gazdagságom nem kívül látható;
Csak szerethetek, de úgy,
Hogy az mindenen átható.
Ez a kincs, a fényes gazdagság,
Melyet még most szavaimmal bronzba önthetek;
Kidolgozottan, ám kidolgozatlanul,
Mutatok fel egy ötletet.
Ez a költői pálya,
Szavak, ihlet és elképzelés;
Ehhez kell egy szív,
És egy tiszta igaz érzés.

Sokat írtam a szerelemről,
S keveset a barátságról;
Időnként mutattam egy rémképet,
Ami ivott a fájdalomból.
Olykor felrótták a magasak,
Már megint a szerelem;
Igen, sajnos megint az,
Mert elvesztettem az eszem.
Bár hiába az ősz,
S odakint hiába áll a köd;
Nincs szebb, amikor a legszebb mondja azt,
Te zseni, kis lökött.
Nem érzem magam kiválasztottnak,
De én csak ezt tudom így, tudom, s vállalom;
De ha elrontottam volna minden sorom,
Mindet vállalom.

“Költői pálya” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. KEDVES KORTÁRSAIM!

    Végezetül utoljára szólok hozzá a vershez!!!!

    "Isten hozott egy szebb világban,
    Ha egy igaz művésztől olvasol."

    Ezt sem magamról írtam, hanem az írótársaimról… Itt nem én voltam akkor az előtérben, hanem Ti is! Világéletemben tiszteltem az írótársaimat.

    Most sem akartam visszaírni!!!
    De gondoltam utoljára megteszem.
    A jövőben mindenki azt gondol a versről, amit akar.

    'Én úgy gondolom, mindent elmondtam,
    Egy pakli kártyából, kör dámát jósoltam.
    Rám mosolyodott, s rám kacsintott,
    Majd utat mutatott, és átadott, egy apró kavicsot.'

    Legjobbakat mindenkinek!

    Nagy Tisztelettel És Üdvözlettel
    Szabolcs

  2. A "vágóhídról" még pár szóban:

    "A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt."

    Mondanom sem kell, számtalan megfogalmazása lehet a versnek, akár lexikális, akár tudományos, ám tömörebb, életszagúbb, kitárulkozóbb leírása mindannak, hogy mi is a VERS, talán nincs is. Ebből a "léleksugarú" megfogalmazásból kiindulva, mindegy is, ki milyen megfontolásból ragad tollat és veti papírra élete darabkáit, azok úgyis magukkal visznek magunkból egy darabot mikor elengedjük őket. Odavetjük a "közönségnek", íme, tessék, tegyetek vele bármit, tapossátok, szabdaljátok, ringassátok, dédelgessetek, ez akkor is én vagyok és maradok is, mert bár benne él lelkem egy darabkája, ennyivel már kevesebb vagyok és ezt a keveset most nektek adom. Kitaszítottam már magamból, elvágtam jajongva a köldökzsinórt és most ott fekszik a tenyereteken az újszülött, levegő után kapkod, még magzatmáztól foltos, szederjes a bőre, de élni akar és küzd, hogy élhessen. Így lehet verset szülni, mondhatnám, csak így érdemes verset szülni, mert minden ami nem ilyen vajódással jön a világra csak mostoha gyerek lesz, szerethető, de mégsem az"édes", lehet nevelni, de "emberré" formálni aligha. Beleimádkozod a halhatatlanságot, keresztre feszíted, hogy feltámadhasson, bármit teszel vele, lelked leplén nyomot hagy, örök nyomot, amiben ott a képmásod verítéke, ott vannak a korbács nyomai, ott van lenge szellő illata, ott van bíbort virágzó naplemente és minden, minden ami te vagy: szent és megalázott, hős és legyőzött, bajnok és kárhozott, minden ami EMBER. Megszenveded az ihlet "kilenchónapjának" minden pillanatát, megéled minden örömét, hisz a végtelennel vagy várandós, hogy világra hozhasd a legszentebb fohászt, aztán útjára engedd, hogy felnőhessen az életben. Botladozik, de lelked mindig felemeli. Sáros lesz, de mindig lélekkel fürdeted. Sebeket szerez és lélekkel gyógyítod. Aztán elengeded a kezét és vagy megáll a maga lábán, vagy levetik a szikláról és éned egy darabkája vele hal, de olajzöld pázsit nő a helyén. Úgy engeded el, mint egy ajándékot, magadból, rólad, tőled, minden egyes sora elvisz belőled valamit, de helyet is csinál valami másnak, újnak, valami igaznak, valami fennkölt tisztaságnak, valaminek, ami úgy van jól ahogy van, mert csak így érdemes.

    titus56

  3. Egyetlen nagy bajom van Szabolcs versei alatti diskurzusokkal, hogy Szabolcs szimplán személyes támadásnak éli meg a kritikai megjegyzéseket, holott erről szó sincs. Ebben a felfogásban valóban van egy kis félreértelmezhető "felettiség", amivel csupán annyi a gondom, hogy ettől nem lesz jobb egy vers. Költői hitvallásnak (a címből ítélve) bizony elég felemásra sikerült ez az írás, mert Zsermen által is említett hibái nem emelik fel oda, ahol egy ars-poeticának ragyogni kellene. Mint már első hozzászólásomban is írtam, van benne spiritusz, de a gondolatból adódó lehetőségeket messze nem használod ki. Sokkal többet rejt magában az elgondolás, mit azt soraiddal kibontottad.
    Megint csak Freud jut eszembe a "bronzba öntés" kapcsán, bár gondolom az időtállóságra céloztál vele, viszont Zsermen udvariasan rámutatott a másik oldalára, hogy bizony kevésbé csillog, mint az arany.
    Egy elvont, talán valóban csak a szerző számára sokat jelentő költői kép magyarázata lehet célravezető, ám a "sors keze-sors kereke" nem egy bonyolult költői kép, hanem egy általános szólás versbe ültetése, és maga a szólás mindenki által ismert jelentéssel bír, így az "átmagyarázása" bizony nem szerencsés.
    Valóban, az olvasó elé tárni amit az ember leír, – bár rossz hasonlatnak tartom- de kicsit olyan mint a "vágóhíd", de ezt vállalnia kell annak, aki komolyan gondolja a verselést, mert csak az életképes marad életben.
    Kicsit kevesebb sértődöttséggel talán fel lehetne fedezni a segítő szándékot a kritikákban, még akkor is, ha azok kőkemények.

    titus56

  4. Kedves Zsermen!

    Van amiben egyet értek veled, és van amiben nem. 🙂
    Nem fogom leírni, hogy én akkor és most, hogyan érzem és gondolom, mert felesleges.
    Ha neked az jön le, hogy bárkit is lenézek azért, amit csinálok. Akkor hibáztam. Ott, hogy rosszul írtam meg azt, amire gondoltam. Mert nem arra gondoltam, amire te.
    De máig van olyan versem, amely közeli barátom élethelyzete alapján írtam meg. A vers azóta is kint a szobája falán aláírva. 🙂

    Sokan olvasták el elsőkézből. Amióta itt van, többen közülük újra elolvasták, és még vannak olyanok is akik, most olvasták el először. Senkit nem köteleztem arra, holgy olvassák el. Maguktól döntöttek így, mert felkapták a fejüket a címre.

    A vélemények meg megtartom magamnak.:D

    Üdv.
    Szabi

  5. Kedves Szabolcs!

    Minden vers mellé nem állíthatsz közlekedési rendőrt, az olvasónak nem kell tisztában lennie a miértekkel, hisz ő csak olvasó, ezért is hívtam fel a figyelmedet a "sors keze-sors kereke" ellentétre.
    Tartalmaz amolyan ars-poétika elemeket a vers, ám ha elolvasnál pár költői hitvallást a nagy elődöktől, talán Benned is átértékelődne ennek a művészeti ágnak a jelentése, jelentősége.

    titus56

  6. Kezdeném az elejénél!

    A sorsnál ezért nem írtam kezet, mert aki alaposan elolvasta a Háromszázakat az tudja, hogy több olyan Rémálom versem van benne. Amik úgy születtek, hogy láttam álmomban, vagy nem álmomban dolgokat. Mint a Siralomház, kínzás és mint az írott sorsokat… Ezeket valaki elhiszi, vagy nem! Nincs szükségem rá, hogy mindenki higgyen a látott álmaimban. Nekem kell őket megfejteni, értelmezni. A Visszatapsolvában pedig a vonatos verseim jelennek meg, amiket a Tatabánya – Szombathely IC-n írtam meg. A két órás út alatt.

    Jó ideje lebeg előttem a kérdés, hogy mi legyen az 500. versemmel, ami még nem került fel.
    Tudom, már előre, hogy sok embernek nem fog tetszeni. Mivel életemben először, és utoljára írtam magamnak verset. Úgy, hogy azt más szerepéből írtam meg. Amire később válaszoltam is.
    Az ötlet onnan eredt, hogy ha egyszer rajongói levelet kapnék versben. Írása közben nem arra gondoltam, hogy magamnak írtam, hanem mintha azt valakinek írnám, aki nem én vagyok. Ezzel a mentalitással írtam meg a művet. A címe is az lett, hogy rajongói levél. A 600. versem pedig az úgy nevezett Csúcstámadás (A megkettőzött álom) címre hallgat majd. Mint már tudni lehet, 300 volt az álmom.

    Visszatérve erre a versre féltem mi lesz a vélemény. Nem akkor, amikor írtam, hanem amikor tudtam, hogy felmegy. De aztán volt egy pillanat, amikor lesajnáltam. Miért? Mert azt hiszem ez az olvasóinknak szól. Azoknak akik elolvassák azt, amit alkotunk. Ez értük van, nekik készült. Azzal a céllal, hogy milyen is ez a "munka" az én eddigi látásom alapján.

    Az első versszak elemzését nem is firtatnám. A másodikban pontosan ott van a mások helyett. Hisz egyszer már kaptam kritikát, egy olyan versért, amit más helyett írtam meg. Az az Utólag hozzátéve volt. Megemlítésre a került a kell az ihlet, a hangulat és erőltetni tilos, valamint; kezet nyújt a hétköznapokban. Az, hogy másért dolgozom, és mindennap újjászületek és meghalok. EZ AZ ÉN SZERELEMEM… Ez itt már többen tudják. Nem is mennék bele jobban. —> Minden válaszom című versem. A harmadik vsz.-ből inkább csak idéznék.:

    "Kidolgozottan, ám kidolgozatlanul,
    Mutatok fel egy ötletet.
    Ez a költői pálya,
    Szavak, ihlet és elképzelés;
    Ehhez kell egy szív,
    És egy tiszta igaz érzés."

    A Zseni kis lököttet az a lány mondta, így szó szerint akinek a versei itt már megtalálhatóak. És akitől búcsút vettem. Az utolsó négy sor pedig hát… 🙂

    Végezetül az egyik kedvenc Tankcsapda szövegemből idéznék:

    "Az istenek erejét érzem, végig futni az eremben,
    Pedig csak egy csapdába csalt állat vagyok, vergődök a véremben.
    Látod, a szemeim vérben, én meg az időben meg a térben
    Száguldoztam magamban, amíg magamhoz nem tértem.

    De így sem érzem jobban magam és úgyse voltam rosszul,
    Az utolsó golyót játszom, de ez a játék nem túl hosszú.

    Nem akarok semmit, csak repülni, amíg lehet,
    Nem akarok semmit, nem keresem a bajt.
    Nem akarok semmit, csak együtt lenni veled,
    És játszani ezt a rock and rollnak hívott szart.
    Ezt a rock and rollnak hívott sz**t."

    1995 – Tankcsapda – Rock and Rollnak hívott

    Egyszer én is mondtam, hogy én sem akarok semmit, csak csinálni ez a "költészetnek" hívott sz**t.

    U.i.: A tatabányai Mikes Iskola diákja voltam. Mikes pedig a nagynénjének írt leveleket, aki nem is létezett.
    Azt hiszem az életben mindenkinek jár egy saját vers. Annyi fagyit kiosztottunk már, egy kis gombóc nekünk is jár. Hogy legalább tudjuk, mit adunk másoknak.

  7. Na ebben azért van spiritusz kedves Szabolcs. Még a kissé zilált sorhosszak sem zavaróak, mert a gondolat görgeti tovább az embert. Ha odamondogatsz, teheted keményebben is! ("felróttál a magasak")
    Egyetlen kritikai megjegyzésem azért mégis csak volna: Hálás eszköz a mondások felhasználása egy versben, mert tömören kifejezi a gondolatot, ám a "sors keze" szokott belenyúlni az ember életébe, a "sors kereke" inkább csak az idő múlást szimbolizálja.

    titus56

Szólj hozzá!