1920. június 4.

1920. június 4.
Megemlékezés

Meghalt… Ki siratta akkoriban, nem tudom,
De ádáz gyilkosok állták körül a sírját,
Vérrel és könnyel áztatott dokumentumon
Döntötték el a kegyetlen megcsonkítását.

Kitépték szívét, a történelmi, szép Erdélyt,
Elszakították tőle a hűs tengerpartját,
Megkötve kezét, ki megoldaná a rejtélyt,
s ódzkodott hüvelybe dugni jelképes kardját.

Három és fél millió hontalanná sínylett,
Kisemmizett magyar kezdte meg nagy kalandját,
Szemük már csak sűrű, sós könnyeiktől fénylett,

Évezredek keservétől megtörve rémlett,
Ez a hattyúdala, hallatja bús visszhangját…
De így is a mienk, bár néma és csonka lett.

2015. június 4.
Köszönet Dvihally Károlynak, akinek írása adta az alapötletet.

“1920. június 4.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Csak gratulálni tudok versedhez, igaz-szomorú gondolataidhoz…ez elkíséri az embert még nagyon sokáig…üdvözöllek:B(f)

  2. Igen, nem tudjuk elégszer kiírni magunkból.Köszönöm, hogy olvastál!

  3. Szép megemlékezés, kedves Mária! Olyan törés ez a nemzeten, amit nem lehet elégszer 'kiírni' magunkból.

Szólj hozzá!