Elölről

Elölről

A reggel is úgy kezdődött,
Hogy egyszer csak,
Felkeltem;
Vártam a Napot az égen,
De a szél fújt helyette, ez az én,
Reggelem.

Már most elment a napom,
Rossz és rettentően,
Zavar;
Egyszer szeretnék,
Úgy ébredni, hogy az egész egyszerűen,
Pazar.

Eszembe jut,
Mit kellene elölről,
Kezdenem;
S akkor mi lenne,
Ha az összes igen helyett, az lenne hogy,
Nem.

Hol lennék ma,
S hol kelnék fel reggel, s egyáltalán,
Mire;
Sírnék-e avagy mosolyognék,
S egyáltalán,
Kire.

Ülök lelkem erkélyén,
Figyelem ahogyan,
Süt a Nap;
Bőrigáztam már a viharban,
Nem vagyok más, csak egy,
Süket vak.

De gyönyörű ami,
Ami odalent,
Történik;
Ráz, a hideg,
Félek, testem pedig,
Fázik.

Beszélgetnék,
S azt hiszem, minden szavam,
Hallják,
Senki nincsen körülöttem ott,
De a tiszta dolgokat mindig,
Várják.

Még ott ülök,
Miközben már fejemen,
Kopog a jég.
Ha a villám csapna belém,
Nekem az sem lenne,
Elég.

Ott vagyok még,
Miközben már azt hiszem,
Vénülök.
De érzem magamban,
Hogy egyedül többé ott már nem,
Ülök.

Elölről érdemes-e kezdeni bármit,
De nemesebb dolog,
A folytatás.
Egy üres gödör a pusztán,
Itt többé már senki sem,
Ás.

S ezen túl már nem érdekel,
Hogy mennyire is,
Fázom;
Egykoron volt mértéke,
Annak hogy,
Ázom.

Nézem azt a gödröt,
Ami felett, ha eláll az eső, azt mondják,
Hullt;
A fejfára az kerül, hogy fájdalom,
Vagy hogy múlt, avagy;
Fájdalmas Múlt.

Virágot sose dobnék belé,
Csupán egy csodás,
Emléket.
Ami ezen túl, majd mindig,
Csak reá;
Emlékeztet.

Hogy mi köti össze,
Azt a gödröt és azt a csodás,
Erkélyt;
Csak egyetlen egy személy,
Aki még időben, a jó útra,
Tért.

Vége lesz a viharnak,
De egyszer ez is elölről,
Kezdődik;
De az idő közben azért,
Csúnyán és csalfán,
Megszökik.

Ahogyan szemekbe,
Egy apró és csúnya,
Könny;
Nem utasítok senkit semmire,
Jó tanács sincsen már,
Köszönj…

Ez lenne az eleje,
És itt jön az a pont, hogy,
Elölről;
Nézem a hátsó sort,
Mert sose az számít, ki is van éppen,
Legelöl.

2013.06.03.