Meséltek szemeid

Meséltek szemeid

Szemedbe tekintettem,
Az volt az én bajom,
Hibáztam is talán,
De nem tagadom;
Láncra verve,
Gazdagon, s szabadon.

Minden zöldé vált,
A fű, az ég, s a világ,
A vörös rózsa is,
S minden egyes virág;
Színes és színtelen,
De minden téged imád.

S a történet,
Amelyet ottan láttam,
Minden egyes sorát,
Rettentően vártam;
Tőle elvárva,
Cselekedtem bátran.

De kékké változott,
Minden élőlény,
Amelyet csak,
Látni véltem én;
Álomvilág az egész,
Egyben lágy és kemény.

A szürke köd,
Az csípi szememet,
De félre kell tenni,
Minden félelmemet;
Még akkor is,
Ha az a föld alá temet.

De mire a barna világ,
Kerül szemem elé,
Akkor térek magamhoz,
Szívedbe nézek, s szeretek belé;
S remélem így azt,
Kerül szívünk egymás mellé.

Az a világ már régen,
Túlnőtte azt,
Ott mindig láthatod,
Az örök Tavaszt;
Ahol valódi az ökör,
S valódi a paraszt.

Ahol béke van,
Csend és nyugalom,
Te, és a világod,
Az lett az én nagy bajom;
De lennék benne bármi,
Láncra verve, gazdagon, s szabadon.

2012.12.28.

“Meséltek szemeid” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!