Esőség (Színfal mögött)
Mily esőségben reggeles,
Terjengve zúg földre esője szentje;
Földét áztatva el,
S így emberek áznak bőrre.
De ridegség ölelő;
Mondanák, csak szemerkél,
S talán éppen csak,
A segítség is elkél.
Szürke az ég,
És fényes az út;
Merre vezet ki innen,
Az a jó biztos út?
Szentséges eső,
Milyen a bűn, és az öröm?
Midőn hátam veri el,
S ujjam fázik, s töröm.
Időnként dörrenne,
De még csak szólalni sem mer;
Csak a csatorna, s patak,
Az nyerheti el.
Felnéznék-e reá,
De könnybe borítana;
Talán hallanám is,
Ha megszólítana.
S a felet,
Vajon milyen lenne súlya?
Műfajilag megnevezhető;
Könyörgés, avagy óda.
Könyörögnék érte,
Csak meg hallgasson engem;
S ha meghallgatá,
Már el nem keveredem.
Dicsőítem őt,
Mert az esőben él maga ő;
Szemével így is lát,
Pedig takará el a sűrű felhő.
Láthatá már,
De oly sűrű a könyörgés;
S mégis,
Mindegyikük egy elvetés.
S az-az egy álom,
Még mostan is távol áll;
S a lábaim az otthontól,
Már réges-rég messze jár.
Járom az utam,
A megszokott utcákon;
De még érezni, hogy él,
Bennem az-az egy; szentséges szép álom… megtalálom.
2012.11.13.