Hullám

Hullám

Mint régen, mostan is ottan ülök; magamban a parton,
Kezemben kezedet tartanám; de tollamat tartom.
Írok, s írom azt; mikor kő vagyok, s a víz ver,
Mindig csak ugyan az, s másik; percenken át több ezer.
Távolodnál tőlem; s ha közeledsz; már arra gondolsz, hogy menjél,
De folyton csak arra és arra; gondolok, hogy enyém legyél.
A fagyot várom; mert akkor végre velem lehetsz,
Csak remélhetem; hogy mosolyod nekem szól; amikor nevetsz.
S a fullasztó nyárban, a szélcsendben; oly közel állsz,
Csak reménykedem, hogy Te valóban; reám vársz.
De múlik az idő, suhannak az évek; és telnek a hónapok,
Megálmodva, valóra váltanám; veled azt a napot…

Azt a napot, amikor nem kell kővé dermednem;
S nem hiányzik sem a fájdalom; sem pedig a félelem.
De nem kell, hogy víz légy; elég, ha az maradsz, ami nékem vagy,
Önfeledten boldog, önmagad, és szabad.
Az idő már-már őszies, talán már tél van, de én azt nem tudhatom,
De valamit megint át kell neked adnom…

Valamit, amellyel mindig emlékszel majd reám; ha nem leszel,
A kiszáradt világ; eltűntél tán örökre, s engem majd csak a tűz ölel.
Egyszer víz állott; mondják majd az erre jövők,
Átértékelik a múltat, s vele együtt a jövőt…

A jövőt, amely lehet; mindörökre eltűnik,
Minden ember azt a filmet; a hitetlenség szobájában elnézik.
S a túlélők, csak azt érzik;
Hogy a világ haldoklik, és vérzik.
De kell a kapocs; amely még összefoghat; valakit valakivel,
A kötődés lánca, a barátsággal és a szerelemmel…

A szeretettel, hogy senki nem maradhat; egyes egyedül,
Van még mellettem, jó néhány szikla; ki egyszer végleg elmerül.
Vigyáznak még egymásra; hiszen évek óta szomszédok,
Néhányan ellenségek; de sokan talán barátok…

Barátok, de páran már; a háborút álmodják;
Csak és kizárólag, a kellő alkalmat várják.
Az alkalom, amelyre már; nem kell sokat várni,
Utolsó stádium; semmit nem kell újra gondolni.
Azt sem, mennyivel könnyebb; szeretni és gyűlölni,
Pusztán csak; a miértre kell helyesen felelni.
Nem lesz értelmetlen kérdés; így nem lesz reá értelmetlen válasz,
Ha minden áruló, szembe fordulna azzal kit elárult; s ez még fáraszt.
Lenne még meglepetés? Sok-e az nekem vagy épp kevés?
A jós néha nem mond igazat; s ki változtatni akar; az majd tenyérbe vés.
Menekülő emberek; ki merre lát az épp; arra szalad,
Csak egy maradt; egy utolsó hasonlat…

Mind amennyi hasonlat; a kő, s a szikla,
De még csak látni látható, azaz aprócska szikra;
Amellyel a lágy vízzel maradsz meg; csak nekem,
S ottan kérlek téged; maradj még, velem;
De ha azok vagyunk; akkor igyekszem menni feléd,
Szikla vagyok; Te pedig a víz; s ha engem a hullám ragad el… akkor Én merülök beléd.

2012.11.28.