Viszlát

Nyirkosra csókolja
ébredező szemét a napnak
az ősz.
Kitikkadt a rengeteg munkától
a termőföld.
Lekopasztott tarlók
elhullott száraz szotyi szemek
foghíjas üres csutkák
pihennek meg a száraz föld felett.
Szél kúszik lassan az út porába,
gyengéden altatja
s betakarja a magvakat.
Tótágast helyezkednek el
a kukoricacsövek.
A még talpon álló napraforgók
gyászolják lehajtott fejjel
olajos könnyel a nyarat.
Lassan kopárrá fog válni a táj,
takarít a széllelbélelt szorgos seprű.
Illatos szulákban
hernyók hasa dagad,
csalán öleli át a derekamat.
Piros szíjat hagyva
szépen divatosan,
alig maradt melengető napfény
amit szürcsölgethetnek a vadak.
Harsona, dobszó már ide nem kell,
a nyár tomboló hormonja
lassan csitulni kezd.
Az ősz fapostása
széllábakon hordja
a féltett titkokat borítékolva,
aki látja a gyönyört benne
elolvashatja.
A fákon a madarak azon tanakodnak,
útra vajon mikor induljanak?
Csőrbarlangokban gyümölcspárlat
bódult aggyal
útitervet komponálnak.
Megérkezik fejük fölé
áramlattal sikló gőzhajójuk.
Igaz túlzsúfoltan,
mégis villámgyorsan
Szeptember környékén tovahalad.
Ha felnézel az égre,
neked integetnek.
Viszlát jövőre!

2015.09.02.