A láng, ami kell…
Eltúlzott mélység, magasság,
életstílus, elfújt gyertyák…
A járt út jeltelen, fénytelen,
sötétben suttogott : Istenem….
Későn érő tisztánlátás.
Tiltás, itt nincs visszajátszás.
Boldogságűzés magas fokon
a láng égni próbál szabadon.
Levegőt kap, visszaszökött.
Rettenet keretek között
csendben bámul. Alkalmat keres.
A fény erős, már-már delejes.
Bevilágít múltat, jelent,
enged látni, reményt teremt,
s míg a vágy lángja élő tapasz,
nem számít az olvadó viasz…
[center][i]Érdekes kettősség van versedben, már az elején kialszik a láng, sötétet teremtve a járt úton, de utána, mint valami előzményt, megírod a lobogó, libegő láng életét… Szép hasonlat az egész vers az emberi életre vetítve, még akkor is ha jókora iróniát vélek így felfedezni benne. "nem számít az olvadó viasz…" nem bizony, mert "a gyertyák csonkig égnek"
Tisztelettel: VGy Mont'y[/i][/center]
Nagyon elgondolkodtató! Hát így élünk mi emberek, mindent felperzselve magunk körül, mert hajt a vágy, űzzük a boldogságot, és nem számít az olvadó viasz…