Reménytelenség

Reménytelenség

Arra ébredtem, hogy megrohannak a múltbéli emlékek,
másodpercekbe tömörödnek a hosszú évek.
Látom magam fiatalom – de jó volt akkor nekem!
A remény s a tettvágy töltötte be a lelkem.
Mert nem tudtam mit tartogat számomra a jövő…
S a nem tudás hatalom, erő!
Mert ha tudtam volna, mozdulatlanná dermedek,
szívemben hatalmassá nőnek a jéghegyek.
Megfojt, ledönt a reménytelenség…
Istenem! De jó a teljes sötétség!
De jó, hogy sorsunkat előre nem látjuk!
Így minden nap a boldogság ábrándját hajtjuk.
Kergetjük a napot, hogy gyorsabban teljen,
mert azt hisszük csak ez választ el attól, hogy végre jó legyen.
(majd holnap, vagy a jövőhéten…)
Életünk így telik el… mindennap reménnyel
s minden éjjel rémálommal. Hiszen akkor, ha csak egy pillanatra,
a tudat a felszínre hozza,
hogy a boldogság ábránd, mézesmadzag csupán,
melybe kapaszkodunk az életünk során,
hogy el tudjuk viselni az elviselhetetlent,
és végigcsináljuk az értelmetlent.
Az élet egy fájdalmas, véget nem érő küzdelem…
A halál maga a kegyelem!

“Reménytelenség” bejegyzéshez 21 hozzászólás

  1. Kedves Judit! Köszönöm a hozzászólást… az élet értelme egy örök talány… feladatok, buktatók és sajnos néha borzalmas események sokasága… van úgy, hogy nem érti az ember mi végre kell annyi mindent megélni… de hát igen – folytatni kell, és lehetőleg kihozni belőle a maximumot. 🙂

Szólj hozzá!