Míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk

Míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk

Régóta rab vagyok,
ketrecem magam előtt tolva ballagok,
mert minden délben pár perc séta jár,
csak akkor, ha itt a nyár,
hogy a Nap rongyosra tépje vállam.

Álmomban álmodban jártam,
szép és fiatal voltál,
alkony-vörös a hajad,
és nem hiányzott a római hatos
meg a többi fogad, ezért mosolyod
eltettem az ébrenlétekre.

Néha nézed, nézlek-e, ilyenkor
tűnődöm, harminckét év alatt
hogyan szerettük unottra egymást,
s akár egy öreg padlást,
telepakoltuk magunk emlékekkel,
a jót díszes dobozba gondosan lezárva,
a limlom, kacat alig fér,
közben por pihél, mert szürkül
a napcsíkok lenge rácsa körülöttünk.

Sosem zavart honnan jöttünk,
nekem a cigánysoron Zsiguli-gokart,
a te sváb őseid a vártán álltak,
s mit a vagonok kiokádtak,
terelték az ég felé.

Ilyenkor szakadok ketté
a fiam féltve, látom benne
a csóró, mégis vagány félistent,
de acél-hideg szemében ott
a fájó magyar árja,
és fetrengek az Úr előtt, ne érje baj,
hülye gőgje ne gyűrje nejlonzsákba,
míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk.

Különben megfagyunk,
mint a korai madárdal,
és szívünk millió gyilkos szilánkkal
szórná teli a megmaradt világot.

“Míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Sándor!
    Mit is írhatnék Neked, mit még nem hallottál? 🙂
    …ezért csak tisztelettel megköszönöm, hogy olvashattam e verset!
    üdvözöllek,
    mária

Szólj hozzá!