Abda November 9.

Abda November 9.

Nem tudhatom, mit élsz át, mit festenek a szavak,
miket tollad vés, miközben egyre csak hajtanak,
géppisztollyal vicsorgó vérszomjas állatok,
nem, én nem tudhatom, mit őriznek a mondatok;
amiket itt hagytál és most a retinámba égnek,
de érzem, hogy fekete árnyékok életedre lépnek,
tapossák lírád rózsáját lenn a véres porban,
míg te mennybe szállsz, ők égnek a pokolban.

Nem tudhatom, én csak is sejthetem,
milyen elaludni megfagyott földeken,
kékre fagyott arccal lázas álmot látni,
deres szívvel is, folyton csak vágyni,
vágyni a hazát, békébe font otthont,
a kedvest, mikor ágyú hangja rád ront,
nem tudhatom, milyen szörnyű felriadni,
milyen nincstelenül üres kézzel adni…
….te ott, mikor hozzád puskák szóltak,
nem haltál meg, kik lőttek azok holtak,
míg tőled elvettek, te nekünk kincset adtál,
a magyarság egén fény, örök fény maradtál.

“Abda November 9.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Itt is tetszik. Méltó a költőhöz.
    üdv.
    mara

Szólj hozzá!