Csintalan fénymanó
Lepattan a napsugár rólam –
még árnyékomon is átugrik;
duhaj, rafinált. Mellettem süt,
sosem rám. Óarany csákóban
nevetős szájú, rakoncátlan…
felhőn ugráló, őszt izzasztó,
apró manócskát figyelgetek –
igen, igen… az imént láttam.
És csalogattam, hívogattam,
kezem is magasba emeltem,
hogy talán majd ide ugrik, rá –
de elbújt egy arany fonatban. S
bukfencet vetett a fénynyaláb –
arcomra sóhajtott manószáj;
csókom dobtam a csintalannak,
remélem viszonzod, kis galád.
(2015. november)
Köszönöm szépen, kedves[b][u] Zsuzsi.[/u][/b] 🙂
Nagyon köszönöm[b][u], Barna.[/u][/b] 🙂 Örültem Neked. Üdv. Éva
Tetszett…Gratulálok versedhez : b 🙂
[b][u]Kedves Marcsi, Viola, Ilona, Icu és Andrea![/u][/b]
Hálásan köszönöm a látogatást, a méltató szavakat. Őszinte örömmel láttalak itt benneteket és jólesik, ha érdemesnek találtátok egyszerű kis versikémet az olvasásra. 🙂
(Violám drága! Belekötöttem. 😉 ) Szeretettel. Éva
Nagyon aranyos, játékos!
Végig mosolyogtam Évám!:)
Nagy szeretettel gratulálok!
Ölellek a régi szeretettel: Icu
Éva Kedves, jó ez a kis huncutkodás a fénnyel 🙂
szeretettel üdvözöllek
Ilona
Drága Éva!
Tetszett huncutkás versed. Szóval kikezdtél a Fény-Manóval?
További játszadozást kívánok szeretettel: Viola :]
Kedves kis versedet mosolyogva olvastam,így reggeltájt:)
Üdvözlettel:M:)rcsi