Várfalad titkos rejtekén,
gyáván lapulsz, te kéjlegény,
s vakablak mögül, sasszemed,
prédára vágyva rám mered.
Aztán meg másra fáj fogad –
mindre, ki arra látogat;
nem látlak én, de jól tudom,
leselkedsz minden kis lyukon,
s nyilad hegyezve vársz, figyelsz,
arcodon bőrt, már nem viselsz.
Vadász vagy, éltes, kéjvadász,
sellőket gyűjtő orvhalász,
esküdet mindig megszeged…
Szavad a gyilkos fegyvered;
ezernyi álom romba dől,
pennádnak mérge gyorsan öl.
Árnyék vagy, álnok álruhás,
álarcos léted, árulás,
kacagva tiporsz másokat,
törékeny asszonyt, lányokat –
nem kímélsz senkit! Bujdokolsz.
Akár egy sámán, úgy dobolsz –
s a balga, révült áldozat,
mocsaras lápot látogat.
Aztán, ha ébred, ellököd,
s beveted hóhér eszközöd;
csizmád a lelkén áthalad…
Omlik a nyirkos várfalad!
Kedves Andrea! Köszönöm, hogy elolvastad Te is.
Szeretettel:Zsike 🙂
Nagyon tetszett a vers! De a mélységét és komolyságát megtörte Zsermen vívódása, aki felismerni vélte magát a versben… én meg jót nevettem… mert szemem előtt látom, ahogy válaszra várva itt köröz. 🙂
Köszönöm szépen az olvasást, Icuskám. Ölelésem:Zsike 🙂
Csodás versedet élmény volt olvasnom!:)
Szeretettel gratulálok: Ica
Örülök a látogatásodnak, kedves Ildikó.
Köszönöm szépen.
Üdvözlettel: Zsike 🙂
Nagyon élvezetes a versed, szerencse, hogy egy képzelt személyről szól! Nem de?
Üdvözlettel: Ildikó:)
Köszönöm, hogy elolvastad, kedves Csilla. Mindehol akad egy-két orvvadász!
Szeretettel láttalak nálam:Zsike 🙂
Nagyon jó! De szerencsére felismerhető az 'orvvadász', akár még a beszédéből is! 😉