A tűz legendája (kicsit másképp)

A tűz legendája (kicsit másképp)

Egyszer csendben csenni mentem,
hangtalanul surrant léptem,
földre, kőre, jegenyére,
onnét léptem föl az égre.
Álam esik, szemem tágul,
mi világit ott csudául?
Csillagfény az, vagy mi a nyű,
mitől olyan szép gyönyörű?
Odalépek ujjam tolom,
megégetet! óbégatom.
Hogy a fene essen bele,
hogy tegyem a gelebembe?
Forog az agy csikorogva,
lecseppen a liba combja,
ami a fény fölött sürög,
megharapom, megőrülök,
olyan fincsi ,hogy az csak na,
bár csak otthon így ropogna!
Hogyan kéne? rontom, bontom,
májkrémemet gyorsan bontom,
ne essen itt semmi sértés,
földre borul krém a sertés.
Üres doboz fénynek lakja,
kezem a zsebembe rakja,
leugrom a fényes égről,
tüzet rakok a májkrémből.
Vigad a nép, van már tüze,
ég a falu hársa, füze,
fő a krumpli és sül a hús,
isteneknek ez lesz gyanús.
Földre lépnek, kinyomozzák,
szegény tolvajt fölpofozzák,
sziklaszirthez odalökik,
nem csak lazán, odakötik.
Jön egy felleg, van ám szárnya,
én leszek a vacsorája,
bordám alatt májam krémje,
saskeselyű csemegéje.
Így jártam én Prométheusz,
pipa lett rám a nagy Zeusz,
Ha este jön, kiver a víz,
bár lehetnék híg tejbegríz!
Azt a nagy sas nem komálja,
megmaradna vacsorája.