Nagyapám kalapja

Nagyapám kalapja

Volt egy furcsa álmom,
nem is tudom mire véljem,
hiszen olyan régen elmentél.
Ez igazságtalan.
Én akkor csak négy éves voltam,
de emlékszem rád, ahogy
babakocsimba tologattál.
Számos kép árulkodik róla
mennyire szerettél.
Nekem mindent megengedtél.
Kék autómmal behajthattam
féltet rózsáid közé, neked
az sem számított, pedig fiú
unokáidat rózsáid közelébe se engedted.
Már tudom milyen igazságtalan az élet.
Pont téged veszítettelek el,
aki önzetlen voltál.
Zaklatott voltam, és te eljöttél
hozzám egy nyugtalan éjszakán.
Fogtad a kezem, simogattad
arcom, s sétálva bujkáltunk.
Ugyanabban a ruhádban voltál,
mint amikor az őzikét öledben
simogattad a fényképen.
Minap hirtelen előkerült erdészkalapod,
de még csak meg se foghattam,
mert engem nem illet, csak a lányodat.
Semmit nem ér egy mihaszna sérült érzése.
Nagyanyám szemében olyan lehetek, mint egy
érzéketlen fatuskó, s a testvérem is.
Gyermekként véletlen egyszer kezembe
vehettem kalapodat nagyapám..
Nem dobáltam, még csak a fejemre sem tettem.
Édes illatodat magamba szívtam.
Erdészkalapodat majdan valaki megtalálja
a szemét kupac tetején.
De egyet ígérek, örökké a szívemben élsz.
Fényképeidet rejti a számítógép,
fogható emlékeim tőled a kis
piros játékzongora, amit a kórházból
hazafelé jövet vettél nekem.
Istenem, mennyire szerethettél.
Egy utolsó emlék, amit még
élek sosem feledek, senki
a világon el nem veheti tőlem:
anyával, s apával sétálunk ki
a kórházból, s te ott állsz az erkélyen,
s integetsz nekem.
2015. november 24

“Nagyapám kalapja” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Henriett!

    Ez nagyon szép megemlékezés egy nagyszülőről. Nekem is a nagyapám volt a kedvencem, s én is hamar elveszítettem, bár én kicsit többet kaptam belőle, hisz tíz éves voltam a halálakor. Az én nagyapám erdőkerülő volt, és mindig ideadta a kétcsövű sörétes puskáját, ha a nagyi nem látott minket.
    Mindezek miatt is nagyon bele tudok érezni versed minden sorába. Nagyon jó volt írásodat olvasni.

    üdv: Laca:)(f)

Szólj hozzá!