Megrekedve

Megrekedve

Esőcseppekbe zárt pillanatok
mossák az idő ablakát.
Átnézek rajta,
de nem látom, nem értem
melyik az én utam
s mi van odaát.

Önmagam keresése közben
végleg elvesztem…
s most kővé gyúrt szavakkal
dobálom az elmém kapuját.
Ébredést remélve mormolom szüntelen
a bölcsesség könyvéből lopott imát.

“Megrekedve” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves Andrea !hiába ez a te világod nagyon jó hogy megmutattad a humoros Andreát is az is te vagy ahogy írtad de igazából azt gondolom így tudod leginkább átadni tökéletesen lelked darabkáit Gratulálok 🙂 Anikó

  2. Hú! Andrea!
    Egész testemen feláll a szőr, és borzongok!
    NAGYON, NAGYON, NAGYON tetszenek a gondolataid, a versed!!!!
    Átélem, átérzem, amiről írsz!
    Szeretettel gratulálok! Ildikó(l)(f)

  3. Kedves Icu! Nagyon köszönöm! Ha a lelked megérintette, akkor sajnos te is érezhettél már hasonlóan… útkeresés az élet, és szerencsés aki tudja, érzi, hogy jó úton jár.

Szólj hozzá!