Sajgó ég
Mosolyom a földre cseppen
dermedt járdán szétterül,
lépegetek üres csendben,
dideregve egyedül.
Jégbe fagyva nyári remény,
mit az ősz elsiratott,
teste rideg, gyémánt kemény,
nem mozdul már rég halott.
Eleven hús falevelek,
kárognak az ágakon,
hangjuk szívbe ütött szegek,
lelket tépő fájdalom.
Szél szakít a felhő húsba
alkonyi ég peremén,
sikolt a Nap, véres rúzsa,
maszatol a feketén.
Ég testére milliárdnyi
sajgó sebet süt az éj,
ennyi sebbel tudsz te fájni,
eltemetett szenvedély.
… a fájdalom átfesti a világot… a falevelek eleven húsnak, a csillagok az ég sebeinek látszanak. Horrorisztikus kép…
Sziasztok!
Köszönöm, hogy itt voltatok! 🙂
Üdv.
Janus
Nagyszerű, Janusos, szeretetteli gratulációm! 🙂
Huu megborzongtam versed olvasása közben.Tartalma ellenére is szépséges…
üdv:M:)rcsi