Ó ANYÁM!

Ó ANYÁM!

Te tálaltál ebédhez,
és én nem kívántam enni.
Mindig hív a halál.
Menni, menni, menni!

Szüntelenül jár,
egyre csak utánam.
Ha elfutok előle,
vágtázik utánam.

Hiába akarok, nem
tudok elfutni előle.
Állandóan hív a temetőbe.

Oly borzasztó látnom,
a vigyorgó arcát, nem
bírom már elviselni,
az én lelkem harcát.

S ha rá néz két szemem,
nem bírja szúró tekintetem.
Már, már úgy néz ki,
ő fog tőlem félni.

Szívem hevesen dobog,
s kezdek újra remélni!
Azt mondták egyszer,
hogy száz évig élek.

Lehet, hogy igaz,
de én azért mégis,
egyre jobban félek.

Nem félnék meghalni,
de hisz eddig alig éltem.
Álmokat szőttem egyre,
s mindig csak reméltem.

Elképzelt álmaim,
nem teljesültek soha.
Ó mond Anyám,
hozzám az élet,
miért mostoha?

Tatabánya 1984

“Ó ANYÁM!” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Andrea!

    Nem félelemben teltek! Rengeteg munkával, állandó tanulással, mivel engem minden érdekel. Az elméleti fizikától kezdve, a csillagászaton keresztül az agykutatásig.
    De elsősorban az emberi sorsok!

    Üdv: Szalianna

  2. Kedves Mami!
    Legfeljebb keltettem akkor! Mert megéreztem a halálom. Amiből vissza hoztak.
    Ha utána nem lettem volna optimista, és erős, küzdő, akkor már rég nem élnék!

    Üdv: Szalianna

  3. Kedves Julianna!

    Ha most íródtak volna a sorok még csak-csak, de 30 egynéhány éve???? Nem mondhatnám, hogy egy optimista ember benyomását kelted.

    Persze egy vers mindig egy adott pillanat érzését tükrözi. Ezt az adott pillanatot szépen megfogalmaztad.

    Szeretettel: Jártó Róza /mami/

  4. Úgy látszik győztél! A vers 32 éve íródott, s te élsz! Csak azt remélem, hogy ezek az évek nem halál félelemben teltek!

Szólj hozzá!