Külön szándék

Néha oly messze lépek az emberektől,
hogy félek, buzgó sejtjeim összetörnek,
s kiválok ebből a rohadt nagy egészből,
és nem marad nekem semmi szemfedőnek.

De nem törődöm már ezzel sem.
Törődjön, kinek gond soknak fája!
Egyedül vagyok és kötetlen
esem szét a porladó világba.

Csöndes őrület ez, a belső szobának
kulcs nélküli nyitja, zárja,
két szünet között a visszadobbanásnak
földöntúli hasadása.

Régóta visz engem ez az érzés.
Azt hiszem, nehezebb, mint az élet.
Kiold a világból, mint a vérzés
sebeimből minden szép emléket.

S ha eltűnök hirtelen, mint az árnyék,
mert összeszorít, hogy vagyok,
talán egy érthetetlen külön szándék
meggyújt értem egy csillagot.