Árva-ház
Pattan a lakat, nyög a zár
ahogy megmozdul a kilincs,
vállam fölött beszökő fény
lopva les be, de benn már senki sincs.
Repedezett a mennyezet,
mint kapától feltört tenyér,
közepén életvonal fut,
de deltaágra szakad, véget ér.
Agg mész sárga pora pereg,
bennük apám utolsó sóhaja
elterül a beton padlón,
és eltűnik, mint vizes lábnyoma.
Ágyán csak emléke pihen,
cipőim suttogva lépnek,
tenyerem langya élt simít
a lepedőn gyűrődő emléknek.
Pók szalad, nézem keresztjét,
közben szövöm lyukas imám,
de fonalam hamar elfogy,
soha nem volt fekete bibliám.
Az asztalon gyertya csonkja,
a kanóc viaszba zárva,
piros fejű gyufaszálak
már nem indulnak tüzes csatára.
Utolsó beszélgetésünk
szavai keringnek bennem,
ő már beteg volt, de tréfált,
én belül sírtam, kívül nevettem.
Ősz hajába bújt a tavasz,
arcán virult a pipacs láz,
mikor elbúcsúztam tőle,
nem tudtam, Isten rá már nem vigyáz.
Sziasztok!
Köszönöm, hogy itt voltatok, írtatok! 🙂
Üdv.
Janus
…hiszen csak akkor kezdett rá vigyázni…
Nagyon stép, megható
vers, de verstanilag és stílusában is igényes alkotás.
Gratulálok,
Brigitta
Ez a vers egyszerűen csodálatos! Én nem tudok verseket szakmailag elemezni, mindig csak arra reagálok, amit érzek vagy gondolok olvasás közben, de ez most nem csak érzelmileg érintett meg. Ez egy nagy vers! És a könnyekig meghatódtam!
Csak akkor vette igazán a gondjaiba. Szép emlékverset írtál ismét; az utolsó beszélgetésünk nekünk is így telt. Megindító, szép vers.
Szép képek! Emelem kalapom! Üdv: Robi
Kedves János!
Gyönyörű,szomorú versed könnyeket csalt
szemembe.Én is átéltem hasonlót.
Köszönöm:Kövesdi Teri