Maroknyi rög
A rög a fényben tündököl,
maroknyi része az egésznek
a felszántott magyar föld.
A féltés kiönti belőlem a szót
mindhiába, falba ütközöm.
Rögeszme lett az ősi ösztön.
Szétvonszolták a hegyeket!
Nélkülük rezzen már a táj,
repkednek levelek bután.
Az ibolya kék bársonyán,
pipacsos mezőn lepke száll.
Összebékülünk a reménnyel.
Végül is mindenkinek csak
a két négyzetméter marad.
A testet az idő szétrohassza,
két négyzetméternyi a béke.
Köszönöm kedves Andrea, hogy itt jártál.:)
Döbbenetes
Örülök kedves Marcsikám, hogy így látod te is!:)
Szeretettel ölellek: Ica
Nagyon jó vers kedves Ica!Talán valóban nem csak a sírhelyről szól,hanem az egész magyar földről!Melyet nem becsülünk eléggé.(f)
ölelés.Marcsi
Kedves Anikó!
Ez a versem, nem csak arról a rögről szól ami mindenkinek jut. Jobban
ki kellett volna bontanom a többi mondanivalómat.
Köszönöm a gratulációdat.(f)
Szeretettel: Ica
Kedves Jégmadár!
Az utolsó sorokban a sírra gondoltam, persze nem csak sírba temetkeznek, de akkor már béke lesz, igazság mindenkinek. 🙂
Öleléssel: Ica
Drága Rózsika!
Úgy gondolom és is, hogy akkor a lélek kiszabadul börtönéből.:)
Szeretettel: Ica
Kedves Ica ! ez egy igen kemény rög nagy igazsággal
"Végül is mindenkinek csak
a két négyzetméter marad." egy szép korú ismerősöm szokta mondani az egyetlen igazság amit nem lehet megvenni a szegényre és gazdagra is ugyan az a sors vár a végén vagyis ugyan az a "két négyzetméternyi a béke. "………(l)gratulálok Anikó:)
Két négyzetméternyi béke – a sírra gondolsz talán. A rög marad.
"A testet az idő szétrohassza,
két négyzetméternyi a béke."
A lélek viszont szabad, reménykedjünk, drága Ica.
Szeretettel gratulálok! Rózsa(f)