Áldalak…

Áldalak…

Feltörő sóhaj kiszakad a csendből,
búskomor éjben, mint csengettyű szólal.
Suttogó szavaim ölén láthatsz fentről
szépre születni. Általad mindörökké jónak.
Párban járó csillagok-suttogó szeretők.
Csókolatlan vágyak elszállnak, elégnek
sosem-feledésben egyszer, és mindenkor.
Áldalak, bár sohasem látlak,
képzeletben könnyen elérlek,
ott, hol aranylázzal égnek a lankák,
mézfolyam csordul , Nap-mosollyal
melenget, lelkeddel elalszik.
Suttogó szerelemmel áldalak,
fogadj be kedves, te tarts itt!
Szóval simogass! Ahogy ujjaiddal
lágyan lant húrján pengetnél.
Ölelj úgy, mintha el sosem engednél.

“Áldalak…” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Barna újabb csodás szerelmes verse,engem is az érdekelne,hogy valós vagy álom?Képzelet,vagy valóság?
    (cfc)

  2. Nagyon szép vágyakozó szerelmes vers. Mintha már a múlté lenne a kedves és csak az emlék az, ami áldásra érett. Nem tudom, de olyan a vers hangulata. Szép nagyon. Gratulálok a versedhez!
    Kit

Szólj hozzá!