HAGYATÉK

HAGYATÉK

Emlékeket raktam bele,
Húsba szervülő szenvedést,
Romlást, mit kéz kőből kivés,
Néztem, hogy könny mitől pereg,

És mit zabál a táltos ló,
Öröm bánatba hogy csap át,
Vadász kinek állít csapdát,
Kit nyel el, és hord a folyó.

Ajtót rácsaptam a múltra,
S ócsároltam szeretőmet,
Az Istenem reám förmedt,
S belém rúgott, ha megunta

A lyukakat a tenyerén,
A napi vérátömlesztést,
A hátából kiálló kést,
Mely tiéd volt, s nem az enyém.

Cimborám volt pokol ura,
Míg felhőből bort csapoltam;
Megátkoztam, aki szótlan
Fölesküdött háborúra.

Átfestettem többször eget,
Hangulatom palettája
Színes szót kent fel a szájra,
Ha szürkeségtől rettegett.

Bekopogtam menny kapuján,
Sorban álltam a pokolban,
Eltemettem magam holtan,
Zaciba adtam gyászruhám.

Tükörbe néztem, s nevettem
Sebeken, mit magam vágtam,
S béna nyelvemen a számban,
Míg rám bámult egy idegen.

Néha megsirattam magam,
Ha önsajnálat emésztett,
Majd eldobtam az egészet,
Mert vigaszt nem leltem abban.

Tántorogtam sorok között,
S bóbiskoltam menet közben,
Fölriadtam a szóközben,
Ha agyból eszem megszökött.

Magamra vettem a terhet,
Gerincemben a görbület
Fejlődésben csak egy szünet,
Hisz fára másznom nem kellett.

A sok értelmetlen párbaj,
Mit vívtunk ketten, én és én;
Az ősrobbanás szépségén
Csodálkozott szemem, szájam.

Hagyatékom leltárába
Fölsoroltam sok-sok lomot,
Szépséget, mit szemem lopott,
Nem magamnak, más számára.

Mesében kerestem valót,
Hogy ne csapjon be ébredés,
Köptem az önarcképre, és
Fülemet befogtam, ha szólt

Hozzám, és tanácsot adott
A megőszült kilencven év,
Eltoltam kinyújtott kezét,
És megjátszottam a vakot.

Átkúsztam újra csatornán,
De megfordulni nem tudtam,
Elállta a visszaútam
Szelvényen a lejárt sorszám.