Trianon
Sose gyógyuló sebe a magyarnak,
csecsemők születnek, s aggok halnak,
de bármeddig is virítson az élet,
ha magyar vagy, e seb kísér, a sírig éget.
Mert ki az, kinek ne fájna
nézni egy csonkított anyára,
mert a föld melyet széttéptek a gazok,
édes jó anyánk az, s mi sajgó magzatok.
Eljön-e majd az idő, egy új század,
mikor a seb mind két oldala lázad,
fiaink utolsó vérig indulnak a harcba,
amiből béke lesz ,mi e testet összevarrja?
Ma még csend bolyong a sebhatárokon,
magyar sóhaj ül meghajolt bokrokon,
de ha a sóhajok, föl az égre szállnak,
tornyosodó fellegekké összeállnak,
Erdélytől Felvidékig a szelek összefognak
mint hatalmas tornádó, úgy forognak,
s iszonyú villám csap le a fekete gyászból,
majd megremeg a világ a magyarságtól.
De jó lenne mégis harctalan maradni,
ami a miénk, vissza tudnánk kapni,
mert e nép bűnét százszor megfizette,
majd száz éve vérzik trianoni teste.
Sziasztok!
Köszönöm, hogy emlékeztetek velem!
Üdv.
Janus
Kedves Janus!
Örülök a versnek és a bátorságodnak, hogy megírtad és kitetted.
Igaza van Robertonak, van, akinél kiveri a biztosítékot, mert nem viseli el a hazafias érzéseket. Én is megszenvedtem már ezen az oldalon. A szívem vérzik Trianon miatt.
Szeretettel: Viola :]
Úgy gondolom, hogy nem a harc a megoldás, hanem az összefogás, csak ahhoz lelkileg is ép és érett felek kellenének. Köszönöm ezt a verset, Janus, így jún. 4-e előtt egy nappal. (l)
Bizonyára sokaknál kivágja ez a vers a biztosítékot (Félreértik, belemagyaráznak stb.), de nálam politika mentesen: szép, hazafias vers! Tetszett. Üdv: Robi