Sokszor megvakít

Folyékony beton ömlött testemre,
vészjósló mennydörgés hasított elmémbe.
Zerge lábam omladozott alattam.
Szívem, mint egy vad bunyós
ütéseit szórta veszetten.
Szemem szikrája
hamuvá szürkült csendesen.
Kezem elernyedt,
bénult fájdalomban fetrengett.
Elmém háborodott némaságba
menekült,
üldözött arcod előttem megszépült.
Az idő tépkedi a virág szirmait,
színes emléke sokszor megvakít.
Mint kréta a táblán,
lábam minden lépésnél úgy visít,
képtelen életem, míg jó anyám nem lelem.
2016.05.31.