Alkony
Sorsomról tűnődve ülök a vízparton,
fürkészem a titkos, távoli fényeket,
emlékeim sár-ködéből visszhangzom
a Nap rőt-arany sugarát, s a kék eget…
Közben lassan alámerül a Napkorong,
fölveszi tűzzel hímzett, bíbor köntösét,
messzi hegycsúcsok, szirtek ormán elborong,
királyi gőggel viselt e fénylő öltözék.
Lefekvéshez készül, álmodni megpihen,
a jól végzett munka után egyre jobban
izzik, majd szertelen jókedvvel hirtelen
a meglepett tó vizébe belecsobban,
fodrot kerget, hullámot vet a víztükör,
elnyeli a néma csend a víg hangokat,
amíg a virgonc Nap a vízben tündököl,
visszakacsint rám a hervadt-hűs alkonyat.
A "Napkeltéd" párja, hangulatában és formájában is. Örömmel olvastam majdnem végig felező tizenkettesben megírt szép versedet, kedves János. 🙂