Fából faragott falu /Az utolsó munka/

Fából faragott falu /Az utolsó munka/

Azt mondta: hintaszéket farag…
annyira hitte, lesz ereje…
Eltervezte, kell hozzá anyag,
s talán mozdul annyit a keze…
Békések az itt maradt szavak,
pedig már nem volt rá ideje.
Nem hajoltak a béna ujjak,
sorvadtak a tervek, pusztultak…

…mégsem törte meg sejtek átka,
kisimogatott görcsök… lesz más…
Egy pár, falura való házra
gondolt. Erőt ad az alkotás.
Míg faragta, őt belül rágta
a kór… de feladni nem szokás
nálunk, ismételgette halkan…
mi ott maradt minden darabban.

Nem mestermű, kissé elnagyolt,
de nekem nincs tökéletesebb.
Míg faragott el-elbóbiskolt…
látom a verejtékcseppeket,
a szálkát mi bőrébe karcolt,
és az erőfeszítéseket…
Fából faragott, kicsi, házak.
Tárva-nyitva, valakit várnak…

Örökséggé vált a kis falu.
Ragaszkodást őriznek falak…
könnyen nyílik itt a kis kapu,
s értem, miért nyitva az ablak.
Amíg tudom, megőrzöm apu…
vigyázom melegét álmodnak…
Ha gyermekmosollyal színezlek,
ha simogatnak… ugye érzed…

Édesapám emlékére