“Feleségemnek,örökké – ” Suttogó szavakkal. “
Lassan
Lassan,elengedve két kezét,
még néztem szemébe.
Fàjó szívvel búcsúzott tőlem,
s az enyém is majd megszakadt érte.
Egy utolsó pillanat,
ahogy megàlltam a lépcsőknek tetején.
S Ő puszit küldve,
kezével dobva felém :
Könnyeit törölve eltűnt az ajtóban,
s csak tàvolodó lépteim maradtak.
Miként elindultam utamon, s egymást váltva,
jobb majd a bal làbam – haladtam…
Lassan elmúlik felettünk az idő,
s emlék lesz minden màs egyszerre.
De örökké làzba hoz a pillanat még,
amikor megérintett rég – a szerelme.
Amíg csak élek ;
Ő lesz levegőm – minden lélegzetem.
S őhozzà sietek haza reggelente,
amikor dolgom elvégezvén hajt igyekezetem :
Arcàn én vagyok az első mosolya,
akkor,ott,édes – ragyogó tündöklése.
Hiànyom elmúlt így – mely fàjdalmàra gyógyír,
kinzó magànyàból ki – elmúló szenvedése…
Lassan…Egészen lassan,
csókolom forró ajkàt àtölelve.
Érezvén értem dobogó szívét,
azutàn arcàt símogatva – tartva két tenyerembe :
Végre újra itt vagyok,
kizàrva újfent kinti vilàgot.
És becsukom magam mögött az ajtót,
s így megszünnek a sérelmek,vàdak,làzongàsok.
S ím néma csendben most,
suttogó szavakkal szépségét dícsérem.
Amely a végtelen fennmaradó,
a köztünk élő,eredendő szerelem.
Összes boldog emléke,
feledhetetlen sok pillanata.
“Màr nagyon vàrtalak – Én is.”Született meg a csendben,
most szintén – viszont halk szava…
Lassan minden àlom valóra vàlik,
s elképzeléseink születnek meg egyszer.
Csupàn el kell viselni az elmúlt tegnapokat,
s az eljövendő holnapokat – kellő tisztelettel.
Lassan…Elfogadva amit kapunk.
Lassan…Mert addig jó amíg adni tudunk.
Voltunk…Vagyunk…Leszünk.
S lassan egy ablakon beszűrődő fényes napsugàrban ;
E percben íme mi is.
Mindketten felragyogunk…
Óbuda – Ràdl àrok – Újpest ; 2016. Július 4. Hétfő.
Köszönöm hozzàm,és versemhez írt kedves s dícsérő szavaitok.
Boldogsàggal tölt el mindig,amikor csak belépek a
versemhez a honlapra és làtom értékelésetek.
Ekkor tudom hogy megérte.
Tovàbbi szép napot nektek,és egészséget s boldogsàgot
mindenhez.
Tisztelettel : Bakos Attila Péter.
Gyönyörű szép verset írtál! Gratula!
Kit
[i][u]Kedves Attila ![/u]
Sajnos életünk bizonyos felvonásait, [u]amíg ékünk, [/u]már életünkben a múlttá kell tennünk az örökbe – tehát nemcsak búcsúzunk, hanem [u]temetünk is….[/u]
Versedben minden sor megérintett és mélyen át is éltem de nekem ezek maradtak meg a legszebb soroknak:
*Lassan elmúlik felettünk az idő,
s emlék lesz minden màs egyszerre.
De örökké làzba hoz a pillanat még,
amikor megérintett rég – a szerelme.*
/A történet Óbudán játszódik, ami a való életetek volt, ahol én is sokáig laktam még a régi időkben és jelenleg is… milyenek a véletlenek…/
Szomorú történet, de nem Te vagy az első, akivel ilyesmi már megesett.
Nekem 10 évig 40 %-ot kellett fizetni szerelmünk két gyümölcse után – és a további gondok, én még temetni sem tudtam, de már lassan én is odajutok.
Nagyon szép és feleséghez, férjhez méltó búcsúzó vers ez.
Azt hiszem mindenkinek így kellene elválnia:
*[u] csak egyszer, – örökre és visszavonhatatlanul,
ahogy a levél elhagyja termő anyját a fát…
[/u]
Fájdalommal hagyom itt én is ezt a szép és megható versedet !
[u]Tisztelőd !! (ang)(l)(f)|)
[/u]
– keni – voltam[/i]