Fiaimnak

Fiaimnak

Tartogat még számomra,
Valamit az élet?
Elszállnak, belőlem,
Álmok és remények.

Elmúlt a tavasz,
Itt van már a nyár,
De számomra nem
Süt már napsugár.

Beérett a búza,
Aratni fognak.
Én egyedül vagyok,
Hozzám nem kopognak.

Lassan eljön az ősz,
Színes levelekkel,
S itt élek én,
Tele szeretettel.

Nincs kinek, adnám,
Nem igényli senki.
Jobb lenne talán,
Örökre elmenni? !

Minek annak élni,
Kit senki nem szeret?
Bús szomorúságát,
Senki nem érti meg.

Nem kellettem akkor sem,
Mikor megszülettem.
Örök magányomban,
Nagyon rideg lettem.

Meghaltam, hogy élhess!
De újra visszahoztak.
Az életben maradásoddal,
Sok fájdalmat okoztak.

Lényeg, hogy ÉLSZ,
Ügyes kis Istvánom.
Légy boldog örökké,
Én csak azt kívánom!

S te Tibor fiam,
Azt, hogy megszülettél,
Törött medencémnek,
Csodája lettél!

Nem hitte el senki,
A sikeres szülést, s
Hogy életben maradtál,
Ez hozott enyhülést.

Így lett életem,
Kissé kibírható.
Házasságom alatt,
Nem volt semmi jó!

Nélkületek nem bírtam
Volna az életet.
Benneteket néztem,
S csak ez éltetett!

Azt hittem, öregen,
Engem csoda vár.
Ficánkol körülöttem,
Sok, sok unokám?

De hiába volt
Minden szép remény.
Alig jut nekem,
Néha már kenyér.

Nem kérdi senki,
Van e mit enni?
Jobb volna talán
Örökre elmenni!

Ó mért van az, hogy
Gyermekeket nevelünk?
Öregségünkre, oly

EGYEDÜL
leszünk!