Könnycseppbe bújt csoda
Olyan a szívem, mint a tenger,
Hullámzik, majd kikötőbe ér.
Egész nap csapkodja hullámait.
Sós vizét nyalja a homok,
Így barangol a sziklák
Csontos gerincén át
Az idő kérges tenyerébe,
Mint szótorony.
Meghorzsolja a szél
A hársfát, majd az éj
Karcolja az eget,
Írva rá üzenetet.
Minden jel már
Némaságba fut.
Elhagyom a csodát,
Tudván, azok nincsenek.
Mégis létezik
A megmagyarázhatatlan,
A véletlen, s az ismeretlen.
Sok dolog van, mit még
Nem tud az ember,
Odvas fába ültetve
Lényeget, kovácsolva
Arra patkót, szerencsét
Hozó lóherét, életet.
Már elbújtak a tér
Horpadt ormán
Tündöklő szavaim,
Megcsillogtatja a fa
Csontos koponyáját
Az eső, s hullnak
A könnycseppek,
Mint a szomorú fűzfa
Hangtalan világa.
A mosoly mindig
Jókedvet teremt,
A sírás görbülete
Ível a lombokon,
Egy csepp is csepp
Marad azonban
A tengerben,
Égbekiáltó titok.
A könnyeim szaporán
Lüktetnek, de szívemre
Dobog a gyönyör,
Hogy egyszer feltámadok
Végre, és akkor
Elhagyhatom a múltat,
Jelenben élve, a jövő
Irányába.
Előretekintek, és
Tudom, életem volt
A könnycseppbe bújt csoda.
Szenvedés közepette
Is szerető bölcsesség,
Éltető mag, terebélyes fa.
A lomb koponyája
Hajladozik, nem
Tudni, meddig mozog még.
S mikor törnek meg
Karjai.
Egyet tudok, nem sokat,
Éltem könnycseppbe
Bújt csoda, s ha egyszer
Majd visszanézek a múltra,
Leszek lakozás, vak csoda.
Nem akarok nagy szavakat,
Sem mást, csak annyit,
Hogy még élek, s
Ha nehezen is,
A csodát szívemben
Megőrzöm, így érve el
Tenger lelkem
Világítótornyáig.
Székesfehérvár, 2016. augusztus 19.