Nagyapám könyve

Nagyapám könyve

Ahogy kezébe vette elmosolyodott…
Féltette, törölgette.
A megsárgult papír foszlott, szakadozott,
szinte még ma is érzem, ahogy lapozok,
a pipájába tömött dohány illatát,
az ódon szekrényke nehéz, dohos szagát,
ahonnan elővette.

– Csak lassan, óvatosan… – súgta – türelem.
Résen légy, mert elszöknek! –
Mintha benne, lényeket őrizne nekem,
s már rám testálná, így betegen, öregen.
A szamárfüleket ki-kisimogatta,
szétcsúszott lapjait meg-megigazgatta.
– Ha hívod előjönnek.

Lebbent… pislogott a petróleum lámpa,
s árnya táncolt a falon,
mint egy felbőszült sárkány vergődő szárnya,
mely kapaszkodik föl a körszivárványba.
Forgott, csapkodott, de már csapdába esett,
s mint az a lecsavart láng, elcsendesedett
az árnyék birodalom.

Korán feladta, itt hagyta káprázatát,
de akartam volna még…
A törött lámpa, nem őriz árnyékcsatát.
A vászonba töltött friss szalma illatát,
a szavai ízét… a könyvébe zártam.
Formáztam, de más az én árnyék-színházam.
Több száz volt… Más fény-játék.