Egy romos vár fokán /Az utolsó szó jogán/

Egy romos vár fokán /Az utolsó szó jogán/

A szél sikolt, s én hallgatom…
hogy kér vagy ígér, nem tudom…
közel az ég, s közel a föld,
szelíd kék és haragoszöld.
Magyar hegyek, völgyek, ösvény.
Talán meg is érinthetném…
A szívembe hajtogatnám,
ha négy sarkát összefognám.
Olyan békésnek tűnik, öröknek…
de talpam égeti felszáradt vér.
Hiába mosták áztató könnyek.
Mi megtapadt, most a lelkemhez ér.
Lüktet, dobban, él!
Ember, te aki védted,
érzem, hallom a lépted…
még nem végeztél…

Lehelet a vár fokán,
az utolsó szó jogán.

Jó MAGYAR, én hittem benne!
Otthont, hazát tönkretenne
ha átok ülne csontomon,
s velem pusztul e romokon
ősi büszkeség… magyar szív.
Legyen hang, ami visszahív,
ha mennél. Áldásom veled…
Legyen út mely hazavezet…
Nincs vége… magamat nem áltatom,
csak piheg a múlt és jövő között
harcom. Rab tán e mohás kőfalon?
Szabadnak lenni mindenek fölött…
nézd, csak ez nyílik!
Érezned kell, haltam érte!
Rád! Itt és most van szüksége,
óvd hát a sírig!

Ilona Zagyi Gáborné