Edit Szabó : Székely fiú meséje

Edit Szabó : Székely fiú meséje

Egyszer volt egy legényke, székely földnek szülötte,
apja, anyja úgy szerette, világ kincsét reá tette.
A legényke így felnővén, kíváncsisága erősödvén,
– hegyet,völgyet látok körbe, vajon mi lehet mögötte ?
Édes szülék marasztalták, – kicsi fiunk, ez a világ,
messze vannak az emberek, éld csak velünk az életet.
Zsarátnokból szikra pattant, tarisznya került a vállára,
házi szalonna a nagy útra, magában indult a távolba.
Erdőn, mezőn, nagy réteken haladt lépte végtelenben,
házak, falvak és városok, mindig minden újat adott.
Megtalálta minden vágyát, munkáját és boldogságát,
felépítette új életét, messzi tájból városban él.
Szerelmet lelt, gyermeke lett,városi élettel tele,
édes szüle nem ismerte,gondolkodot, járt az esze.
Hívogatta székely hazája, indul nagy útra családjával.
Hegyek, völgyek elmaradtak, kicsi házak sorakoztak,
végre itt a szülői ház, kedves anyám, ugye vársz rám?
Kis ajtónak neki menvén,szemöldökfa veri fejét,
legényből nagy ember lőn, lehajolni minden előtt.
Lehajolni, meghajolni, kedvesanyát megölelni,
a könnyeit elrejteni, minden szépre emlékezni.
Töpörödött kicsi mama sírva borul a fiára,
imádkozott, reménykedett, kicsi fia megérkezett,
láthatja még életében, így mehet el békességben.
E mesének nincsen vége,boldogság az éltük része.
Bőcs,2016.09.11