Kitárult előttem a végtelen
Halált küldött rám a lázas este,
letűnt korok árnyát felkeresve,
mint a magányos cédrus, – úgy állt ott,
sorsom űzve, vádlón rám kiáltott.
Számon kérte tőlem a múltamat,
a tékozló időt, mely elszaladt,
az igazság rendjét, az elveket,
a remény halálát, mely eltemet.
Csak ültem az ágyamon, hallgatag…
nem volt a szívemben vihar, sem harag,
kitárult előttem a végtelen,
leszállt az éj,- értem jött csendesen.
Kedves Marinka!
Bizony, ahogy öregszik az ember egyre inkább foglalkozik a múlttal, számot vet az idő múlásával, az emlékeivel. Mérlegre teszi az életét és igyekszik megvonni annak tanulságait.
Ahogy közeledek a 60. évemhez (január.02), egyre többször ötlik fel bennem az elmúlás gondolata. Köszönöm, hogy itt jártál és megértetted a versem lényegét.
Baráti üdvözlettel: János
Kedves Jean!
Sokszor kísérnek "estig" bennünket elodázott feladatok, meg nem oldott problémák, morális kételyek és sorolhatnám önvádjaink visszatérő elemeit. Én ezt az ismerős belső történést éltem meg versed kapcsán egészen addig a megnyugvásig, hogy amíg élünk, minden mulasztásunkért tehetünk valamit. Versed hozzám is szólt, gratulálok! marinka(f)