Egy Árnyék
Zöldellő mezők, fehérben a béke,
pirosat festett a sok magyar vére.
Hirdette egykor : “erő”, “hűség”, “remény”.
Nem rongy a zászló! Tiéd, miénk, enyém!
Dobbant a szív! Nem ölte ritmuszavar,
csak együtt dübörgés… tudta, a magyar.
Viharos szél… sikolya, mint halálsíp
szól… a múltból felkavart por szemet csíp,
s árnyék az, mi ránk vetül.
EGY, nagy! A több darabra…
mind piheg, erőtlenül,
de egymáson taposva.
Árnyék! Hasadó, szakadó anyagra,
de csak azért, hogy újra összefogja.
Nemzetnek sorsa, sok-sok apró szálon.
Szétfoszlik, ha belül sérül a vászon.
Összefonva : “erő”, “hűség”, “remény”.
Nem rongy e zászló! Tiéd, miénk, enyém!
Dobbanjon szív! Ne ölje ritmuszavar,
csak együtt dübörgés… Hallod -e, magyar?
Melto megemlekezes!
Szeretettel olvastam. Ica
,
[center][color=#9900cc][b][u]Kedves Ilona ![/u][/b]
Egy kicsit régebbi stílusban írt lelkesítő magyar vers, ami jó volna, ha aktualitását nem vesztette volna el – mostanára,,,
Pedig kellene, és volna miért újra összefognunk, ha nem is csatkiáltással – csak egy jó összefogással, a mai módszerek diplomatikus rendjében a demokrácia érdekében,,,,
[u]Szeretve !
[/u]- keni -[/color][/center]
Kedves Ilona !
Felhívás,toborzás,hol van már az összetartás,szeretném ha versed fogant találna
egy lenne a magyar hazájában és nem menne külországban.
Gratulálok hazafias versedhez
Tibor