Őszi alkony

Őszi alkony

Szállnak a hajszolt színes levelek,
csapzott gallyakon elhagyott éden
hull le a mélybe, s a múlt elébe.
Álmatlan fák, szorongó lét az élet.
Az ősz ölében foglyul ejtett pára
fagyott gyöngyöt szül az ágra.
Madártávlatban már a nyár.
Mennyi játék, dráma ma arra vár,
hogy átöleljen a tavaszi illat,
minden, ami most elviríthat.
Részeges hab a folyókon
elmúlást cipelve bolyong,
titokban keresztet vet a hullám
a parton didergő fűcsomón.
Sírásomban ázik az őszi fény,
ivódnék le a mélybe, a gyökerekhez,
csak ne lennék mindig ilyen egyedül.
Fáj szívem az élőkért s ki itt hagyott
nem lehet velem, de bírni kell.
Lelkem sós, áradó, mint a tenger,
s felszínén őrzöm a Nap ragyogását.
Megnyugszik a lángoló korong
a kék vászonra festett alkonyon.

“Őszi alkony” bejegyzéshez 18 hozzászólás

  1. Kedves Ica!
    Szomorú, de gyönyörű képeid szinte láttam magam előtt. Kívánom, hogy őrizd még sokáig lelked felszínén a Nap ragyogását! (f)
    Szeretettel olvastalak! Melinda

  2. [center][color=#9900cc][b][u]Kedves Ilona ![/u][/b]

    Versed szép őszi képeket tár feel elénk, de nekem nem csak ezért szomorkás a versed, hanem mert a második felében már komolyabb embert nem kímélő érzelmekről írsz,,,,
    Azért látom , hogy Te is optimistán nézel a jövő elé, és remélsz még szebb napokat, amikor a fény talán mégis rád vetül egyszer a szívedben és a lelkedben is – valaki mellett !

    [u]Köszönöm, hogy olvashattalak ![/u]

    – keni -[/color][/center]

Szólj hozzá!