Hívó szó

Hívó szó

Elkopnak a színek, falja szürke, rideg,
lecsupasztott fákon itt-ott madár piheg.
Nincs már nyoma ágakon dús lombtetőnek,
mélyebbre húzódnak vadak és az őzek.
Nyíltabb a félelem, kevesebb a rejtek,
nem is a hidegtől, életéért reszket.

Erősen gyöngék, hiszen sebezhetőek.
Tegnap borja veszett elevenszülőnek,
ki nem adja föl… reccsen az ág, keresi.
A deres avarszőnyeg a zajt elnyeli.
Sírva jár… a fájdalmát az erdő érzi,
zeng az a hívó jel, s csak a szél kíséri…

…de nem veszett oda, csak messzire futott,
nem lett áldozat, mert menekülni tudott.
Elült a harci zaj… a táj ismeretlen,
olyan túlhajszolt, fáradt, hogy visszamenjen.
Szinte összeroskad, nem bírja a lába,
tudja pihenni kell, s az éj borul rája.

Riadtan lapult, lassan elszenderedett,
álmodott a helyről… arról, hol született.
Amikor kölyök volt a sugárzó nyárban,
a melegről, ha összebújtak ők hárman.
Mily élethű az álom… itt van az anyja…
de nem, nem álom ez, ez az anyja hangja!