Csak az fáj, ami nincs

Ami van, azt elfogadja
Az ember, megszokja bár,
Ha nem tud változtatni.
De ami nincs, az égető
Példány, a semmi
Tenyerelte térben.

Olyan a szívem, mint
Egy üres rét, ahol
Voltak virágok,
De már nincsenek.
Ez elvezet a semmi
Tisztásáig, ahol
Már a semmi is semmivé
Válik.

Csak ami nincs, annak
Van fájdalma,
Ami van, az elfogadásra vár,
S ami lesz, az képlékeny,
Néma, egyszerű feladvány.

Magam áthidaló ötlettel
Élek, mindig a percnek,
A percben. Nincsen
Időm, csak szinkronban
Tereim, melyek
Térdükkel kocogtatják
A sorsomat.

Milyen csontos szavaim
Erdejében egy csokor
Virág, ha nem olyan, mint
Tengervízben a hullám.
S elfújta a szél a rekedtséget,
Dadogó ajkaim ligetében.

Majd tiszta csend jött,
Szívből dalolt a szóban
A világ, tátott szájjal
Bámulta a jelországot
A gondviselő mát
Csavaró állomás.

Elkocog mellettem
Az idő, szalutál, majd
Elbotlik egy kavicsban
A tér, szétterpeszti
Két kagylóját a sors,
Majd egybeolvad,
Mint falevél.

Minden bukfencet vet,
Mikor aggódik a mindenség,
És meghátrál a gondviselés,
Ha nincs meg, ami hiányzik.
Ugyanis csak az fáj, ami nincs,
Ami van, az már elmúlott.

Vágyakozni csak jelenben
Lehet a jövőről, a múltról
Sohasem. A jövő muskétása
Vagyok, a vágyé, mely
Révbe ér, és új vágy
Születik meg.

A halál és a születés
Egybeér, a vágy
Sohasem hal meg,
S soha nem születik meg.
A semmi és a hiány
Édestestvérek,
Vannak valami helyett.

A fájdalom hiányból
Ered, és semmivé válik,
Melyből vágy lesz.
És a vágy majd meghal,
És új vágy születik.
Vágyláncot alkotva
A világegyetem.

Ha vágyakozom,
Valamire vágyom,
A fájdalom égisze
Ekkor elhal.
De minden vágyból
Új vágyat vágyom,
Míg a vágyakozás tart.

Ezért kell elhagynom
A vágy nyomát,
S a semmit tenni
Meg alapként.
Az életem hiánya így
Égető ing,
Melyre ráolvad
A harag, és elfut
Körhintaként.

Ha majd már meglesz
Mindenem, és mindent
Tudni fogok a világon,
Már nem fog fájni,
Ami nincs, mert
Akkor mindenem
Lesz a mindenség.

És mindent tudni
Fogok, amit most még
Nem tudok.
A nem–tudást is ismernem
Kell, s a hiány, a semmi
Valamivé válik majd
Szívemben.

Ha már életem lesz
A kálvária, és a heuréka
Összevetve, nem érdekel
Majd már a vágy,
Hiszen szeretve szenvedni
A jelszavam, feladvány.

Csak az fáj, ami nincs,
S ha majd minden lesz
A valami, körbeölelem
Szorosan az idő kerekét,
És csak arra gondolok,
Ami a jelen percben van.

Székesfehérvár, 2016. augusztus 27¬.

Elbert Anita