Előszó egy költeményhez

Előszó egy költeményhez

Ne halljam azt, hogy embernek lenni semmiség !
Az ember izzó fénysugár,
fáklya, mely tüzét egy életen át hinti szét,
a holnapi s mai élők előtt lobogva jár.

Hullámok dőlnek rád nehéz oromként,
hogy megkoccan fogad,
náluk jobban hidd akkor is a napfényt
s a békés partokat.

Ha mézes-mázas had húzza füledbe
békítő dalait,
nevess, fúródj a tágas mély egekbe,
fel, a magasokig.

S ha végső órád elközelgett,
ne légy te csüggeteg,
árnyak vigyáznak rád majd lebegve
mindig fáradt fejed felett.

“Előszó egy költeményhez” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Gratulálok, Jakuska!
    Remek verset írtál! Nekem tetszőt!
    Szeretettel:
    Ildikó(f)(f)

Szólj hozzá!