Százkarú reggel
Deresre szőtte köntösét a reggel,
ezüst csilingel fénypihés haján,
fejét lehajtva, mint egy méla mester,
felénk suhint a százkarú magány.
Tanít a csöndre és türelmet áhít,
s a fagy szemével cserkelő jelen
emlékbe oltja mind gyümölcse fáit,
amíg az álmok sóhaját nyelem.
Jeget zihál a szél, az égi szolga,
hitem szakítja szét, eléd hozom
nyilalló terhét, lágy dalomba oldva,
e némaságba süppedő nyomon.
Köszönöm kedves Viola, hogy betértél szerény hajlékomba. 🙂 Örömmel láttalak én is! 🙂
Drága Zina!
Nagyon szép, hangulatos versed örömmel olvastam.
Szeretettel: Viola (f)(f)(f)
Köszönöm szépen kedves Icu és Keni, hogy itt jártatok és véleményeztétek. A "harmatgyengéért" külön köszönet! :)) Ölellek Benneteket!
[color=#6600ff][b][u][i]Kedves Zina ![/i][/u][/b]
Harmatgyenge, lepkekönnyű csodás dallamos és ragyogóan futó rímes versre találtam – írásodban ,,,,
[b]Nagyon gratulálok hozzád ![/b]
– keni -[/color]
Gyönyörű vers drága Zina, szívből gratulálok!
Ölellek: Icu(f)