Idegvégződések
I.
Mikor rád gondolok, csak a sötétség felel.
Nem látlak, most is messzire mész el.
Érzem, vezekelnem kell át nem élt bűneimért.
Érzem, imádkoznom kell a saját lelkemért.
Már keresztre feszít a ki nem mondott szó,
innom kell, belőled, te szomjat oltó
égi látomás. Lényed pátoszát
hordom agytekervényeim díszeként.
II.
Éjszaka, álmomban, üvöltöző rémek
követnek, mikor hozzád indulnék.
Utamat állják, s a megfagyott kék ég
fátyla elrejt téged.
Ha feljön a Nap, sugaraiban lépdelsz felém,
de csak agyam vetíti elém
a tegnapok emlékét, mikor elképzeltelek.
III.
Talán bolond vagyok? Talán egy gyermek?
Talán egy álmodozó bűnös lélek?
Kérdezgetem magam, hátha jó válasz is létezik,
de érzem, le kell tépnem hozzád nőtt idegvégződéseim.
Le kell tépnem, hogy másnak adjalak,
le kell tépnem, nehogy magammal ragadjalak,
mikor hív a csalogató mélység,
abba bele vetném
magam, s téged,
ezért le kell, hogy tépjem
hozzád nőtt idegvégződésem.
Kedves babumargareta és szantogergely! Nagyon köszönöm ezeket az igazán kedves, és gyönyörű szavakat. Igazán jól estek. Már ezért megéri írni. Köszönöm szépen! 🙂
Kedves gabriella.
Elismerem hogy kétszer olvastam el versedet,
Annyira meghatóttak a különleges formákban megirt "idegvégzödések"
titkos aurája,hogy nem tudtam megválni versedtöl.
Szeretettel és tisztelettel…..babu:](f):]