PANDORA SZELENCÉJE
Nagyítónak a lencséje
mosolyt, sírást egybe olvaszt;
Elrejtettem szelencémbe
csúnyát, szépet, butát, ravaszt.
Megőrizem a szelencét,
holtodiglan, holtomiglan,
emlékezni hogy szeretnék,
de csak szilánk, ami csillan.
Lassan világos lesz nekem,
benne rejtve sorsom oka;
nem egy kincsesláda, hanem
Pandórának smukkdoboza.
Futó tüze végig söpör
földön, vizen, testen, lelken;
vissza marad szemétgödör,
rothadt világ, bénult nyelvem.
Meddő ölű lesz holnapom,
ha tegnapot mám megcsalja,
ketté hasad, mint az atom,
sugár szemű holt magzatja.
Vérmezőbe okot vetek,
gyűlölettel megtrágyázom;
markot szednek csonkolt kezek
letaposott virágágyon.
Zsákba szedem bő termésem,
learatott szemvilágot;
eldugom a szelencémben,
amit egyszer nézett, látott.
Tört szilánknak csorba szélén
arcom tükrét megcsonkítva,
rám kacsint egy cinkos fénylény,
s grimaszomat fölnagyítja.
Nem kiáltok, nem könyörgök;
ez volt választott világom!
Magam felett pálcát török,
Ádám voltam minden áron.