PATKÁNYOK

PATKÁNYOK

Ez az alvilági, ravasz nép
– kinek otthona a csatorna
s ha hagyod, mindig kirabolna -,
van, kinek csúnya, van, kinek szép.

Farka szőrtelen, füle hegyes,
egy nem kívánt, közeli rokon,
e tényt kétségbe nem vonom,
de szívem örömtől nem repes.

Nincs bennük kegyelem, becsület,
szenvedsz vagy nem, nekik egyre megy;
életüknek értelme csak egy:
megtömni gyomrukat, belüket.

Mindegy, hogy élsz vagy meg vagy halva,
míg csonton egy cafat hús tapad,
nem hallja meg könyörgő szavad,
mert telhetetlen, falánk fajta.

Tömegben rejlik az erejük,
erődből csak apránként vesz el;
egy barátból ellenség leszel,
ha külön rágcsálsz, és nem velük.

S ha a sorból egyikük kiáll,
kiben az én magára ébred,
nem érdeklik az ellenérvek,
és ezrekből lesz egy kannibál.

Ő a természet nagy csapdája,
hisz ott él, ahol mi is élünk,
szeméből ránk néz saját képünk,
bár a patkány ezt nem így látja.

Ma nyitva a bűzlő kanális,
reánk ront e rágcsálók hada,
hiába a múlt intő szava,
újrakezdődik a majális.

Táncra perdül, mulat a tömeg,
énekben dallamnak nincs nyoma,
és mint egy mérgező aroma,
a hamis hang lappangva öl meg

azt, kinek füle máshoz szokott,
ki nem esik tudatlan transzba,
nyarat álmodik a tavaszba,
s okozatban meglátja az okot.

De egyre csak terjed a pestis,
gennyes kelés torzít testet,
míg reményed lassan elveszted,
hogy túléled – mint mindent – ezt is.

Mert nincs, ki kiáltsa: Patkányok!
Csatornába vissza veletek,
ott volt, van és lesz a helyetek;
tetszhalott voltam, de fölállok!

Szólj hozzá!